Klimó Károly festményeinek és papírmunkáinak ahhoz az állapotához, amelyet a művész végérvényesként határoz meg, az anyag átalakítását és tömörítését eredményező folyamat vezet el. A festést bizonyos ponton abbahagyni, a képet hosszabb vagy rövidebb fáradozás után késznek ítélni és a kézből kiadni egyfelől az informel filozófiáját tekintve jelent bizonyos problémát, másfelől viszont a befogadókat állítja magas követelmények elé. Az informel illetőleg absztrakt-expresszionista képek nézőjétől azt kívánja, hogy alapvetően megértse a festés aktusának folyamat-jellegét, és egyúttal fogékony beleérző képességgel mintegy lássa a műalkotás korábbi állapotát.
Egy festmény korábbi állapotát – amelyet képi elgondolások és azok megformálásának bizonyos fázisaként lehet meghatározni, és amely kellő mértékben rekonstruálhatónak tűnik - a néző nem csupán a kész kép pillanatnyi állapotával veti össze, de lehetőleg valamilyen, többé-kevésbé homályos majdani állapottal is. A tényekből és spekulációból létrejött művészet ebben az időfolyamban mint a relativizáló felismerés és a világ megtapasztalásának vizuális megfelelője, igazolja a létét. Ennek a folyamatnak a megfigyelésében, amely a művészettörténet időbeli lefolyására is vonatkozik, mértékadó szerepet játszik az idő. Nem utolsó sorban az időráfordítás és az idő múlásával bekövetkező változások teszik, hogy a művészettel foglalkozni szabályokba nem foglalható szellemi és esztétikai élvezet, ugyanakkor olyan, nagy erőfeszítés, amely időtálló művek esetében oda vezet, hogy ezeknek egymást követő generációk során túl is lesz mondanivalójuk.
Azokat a változásokat tekintve, amelyek a művészetet napjainkban szolgáló technológia terén bekövetkeznek, Klimó Károly híthű, hagyományos festő. Bízik a forma és a szín szimbolikus erejében és közvetlen érzelmi hatásában, s ezeket erőteljes vonalvezetéssel, teljes érzékiséggel és minden fontos materiális szempontot figyelembe véve alkalmazza. Klimó itt kétségtelenül a 20. századi expresszív festészet nagy és nagy múltú hagyományához kötődik.
Ez a hagyomány jellemzi a fauvizmust és a német expresszionizmust, az amerikai, francia, spanyol és német informelt és akcionizmust, egészen napjainkig, azzal együtt, ahogyan korunk a kép megértésére vonatkozó felfogását újrafogalmazta.
Klimó művészetének alakulása az utóbbi időben rendkívüli festői kibontakozást mutat, amelyhez a forma hallatlan közvetlensége társul, és ezt képről-képre mindig újra erőteljesen, ugyanakkor érzékenyen tudja elérni.
Klimó Károly, aki - másokhoz hasonlóan - gyakran átugorja a táblakép korlátait, és domborműszerű installációkkal kilép a harmadik dimenzióba, a festést létállapotként értelmezi. A művei bonyolult festői illetőleg grafikai struktúrákon alapulnak, kerülőutak és spontán közbelépés együttesén, amely egyszerűen szükséges ahhoz, hogy a kép robbanóerővel bírjon. A festői stílus vitalitásának és művészi szükségszerűségének megítélése szempontjából a gyors reagáló képesség talán a legfontosabb bizonyító eszköz; ez a stílus joggal kíván – az igényéből fakadó alapvető lehetőségekhez mérten – egyszer és mindenkor érvényes lenni. Klimó expresszionista, informel festményeivel a létrehozásukhoz felhasznált anyagok mágiája, valamint a struktúra és a gesztus jelenvalósága mellett tesz hitet. Egy-egy mű kvalitása a kivitelezés mikéntjéből következik. Klimó festményei és papírmunkái a lázadás művészi formáját mutatják fel, amely elgondolkodtató metaforákat állít szembe a lázas kapkodás világával.
Prof. Peter Baum
Egyetemi tanár, Bécs
