Hajdu István: Nyolc év katalógusait visszanézve azt vettem észre, hogy van valami egészen különös affinitás benned arra, hogy az irodalom és - ami ugyancsak fontosnak tetszik - az irodalmárok révén és azokkal együtt, azok által mutasd meg a képeidet. Most a kérdés az, hogy egyrészt ez miért van így, másrészt: miután a képeid, melyek egészen leegyszerűsítve és durván fogalmazva absztrakt expresszionisták, tehát nem igénylik a narrativitást, vagy éppen azzal szemben működnek, akkor tehát mi ez az igény a narrativitásra?
Klimó Károly: Igazad van. a nyolcvanas évek közepén például a Francia intézetben antonin artaud inspirációjára csináltam egy installációt, mert artaud is régóta foglalkoztatott. De, hogy visszatérjek a kérdés lényegére: az egész valószínűleg onnan jött, hogy már kamasz koromban nagy könyvmoly voltam. az irodalom mélyen beépült a gondolkodásmódomba; az olvasott mű átváltozik vizuális élménnyé, és ugyan a besorolásodat, hogy absztrakt expresszionista vagyok, nagyon tágan értelmezve elfogadom, amikor dolgozom, erősen munkálnak bennem ezek az irodalmi élmények.
H. I.:Igen, de végül is kitérsz a kérdés második fele elől, amit meg lehet úgy is ismételni, hogy nincs-e ellentmondás egy tisztán vizuális eszközökkel dolgozó áramlat, vagy irányultság és a verbalitás, vagy verbalizmus, vagy narrativitás között? Tehát nem arról van-e szó, hogy érvet, vagy mankót, vagy indokot keresel a megértéshez, pontosabban nem is a megértéshez, a megér tettetéshez? Szóval nem arról van-e szó, hogy talán nem bízol abban, hogy a kép belső ereje, a gesztusok ereje elviszi a képet, és nem arra gondolsz-e, hogy ehhez valamiféle segítség kell a néző számára?
K. K.: Hát végül is a kérdésben föllelhető állítás teljesen jogos, mert valahol van valami paradox ebben a dologban, amire persze rengeteg kortárs művészeti párhuzamot is tudnék idézni. Én azért nem érzem ezt elfogadhatatlannak, vagy nem érzem szimulált formának, mert amikor egy-egy képemben valamelyik irodalmi műre hivatkozom, vagy utalok, akkor e mögött valóságos szellemi kapcsolódás van. nem is beszélve arról, hogy ha ezt szélesebb pszichológiai kontextusba hozzuk, akkor végül is azok az irodalmi művek, amelyekkel én együtt élek, mindenképpen az életem és a gondolkodásom, a világképem részeivé válnak. másrészt még sincs szó arról, hogy én tisztán absztrakt expresszionista lennék, ilyen rajzokat csinálnék. Készítettem ugye a nyolcvanas évek közepén 44 rajzot artaud egyik költeménye nyomán, és ezeken például megjelenik a narrativitás. És más dolgokban is. Később Thomas Bernhard lírájával foglalkoztam, és tulajdonképpen aggályosan gondolkodtam arról, hogy akármennyire is elvont jelekkel dolgozom, van-e jogom ilyen típusú rajzhoz hozzáigazítani Thomas Bernhardot. Pontosabban fordítva: ilyen rajzot Thomas Bernharddal útjára bocsátani, azt mondani, hogy ez az ő inspirációja. a kérdés engem is aggaszt, és kétségtelen, hogy az átlag néző számára nem olyan kézenfekvő ezt nyomon követni. Ugyanakkor az is tény, hogy azok az irodalmi művek, amelyekről itt szó van, maguk is nagyon elvont művek, tehát tulajdonképpen nem is lehetne olyan típusú narratív eszközökkel közelíteni hozzájuk, mint mondjuk egy Dickens-regényhez.
H. I.:Akkor te végeredményben fonák realista vagy abban a tekintetben, hogy egy Artaud- vagy Bernhard által közvetített világot használsz modellként, vagy tárgyként, vagy témaként, és úgy vagy „realista", hogy ezek valóságát úgy kezeled, mint egy csendéletben a tárgyakat, vagy a tájképben a látvány elemeit?
K. K.: Hát végül is ez nem elfogadhatatlan gondolat a számomra. miért ne? Ugyan mostanában azt mondani valakire, hogy realista, bármilyen jelzővel vagy bármilyen vonatkozásban, szidalmazásnak számít. De te nyilván nem ebben az értelemben gondolod...
H. I.:Nem.
K. K.: Hanem abban az értelemben, hogy az én munkáimban ez egy jelenlévő realitás vagy olyan szubsztancia, amihez föl akarok zárkózni, vagyis meg akarom válaszolni a magam módján ugyanazt a kérdést, amelyet az író fölvet.
H. I.:Ez létezik?
K. K.: Igen.
H. I.:Jó, viszont az nagyon jellemzőnek látszik, hogy kikhez vonzódsz és miért - a Francia Intézetben volt ugye jó néhány éve a Sade-kiállítás, az Ernst Múzeumban volt látható az Artaud-sorozat és Thomas Bernhardot sem úgy tartják számon, mint az egészséges kritikai realizmus vagy a lektűr, a hétköznapi belletrisztika, a konvencionális irodalom képviselőjét...
K. K.: Volt egy időszak az életemben, amikor megérintett az egzisztencialista filozófia. nagy divatja volt a hatvanas években, és akkoriban sokat olvastam, hál' istennek megjelentek magyarországon is többek között Camus és Sartre művei. aztán elég korán - mindenféle közvetítésekkel - rá tudtam hangolódni heidegger, de talán még inkább Jaspers gondolataira, és ez adott egzisztencialista töltést a dolgoknak. nyilvánvaló, hogy ez a paralelitás, vagyis ez a fajta érdeklődés például, ami annak idején Camus világához fűzött, ez valahogyan átszivárgott a képzőművészeti gondolkodásomba, illetve a munkáim megformálásába. most ezen a téren van bizonyos változás, mert már nem hat rám olyan abszolút módon heidegger zseniális szellemi építménye, vagy például Camus-t, mint filozófust már sok szempontból patetikusnak érzem időnként, és nagyon egyoldalúnak bizonyos dolgokban, de hát annak idején az egzisztencializmus nagyon erős motiváció volt egy egész generáció számára.
H. I.:De Sade világa a maga gátlástalanságával, libertinus szemléletével vagy a konvenciók teljes tagadásával más irányt jelent, és Artaud is más utat képvisel, már a Camus-éhoz képest.
K. K.: Abszolút más irány. Viszont Sade-nál találtam egy azonosságot: az erotikus agresszivitás, a perverzió, az emberi testnek ez az iszonyatos szemlélete, az emberi testhez való kegyetlen viszony, ez az aberráció szellemileg kicsit közel állt ehhez a dologhoz, de hát amiről beszéltem, vagyis a hatvanas évek második fele, az a korszak, amely nyilván számos kortársammal közös élmény volt, Camus és a többi nagy egzisztencialista üzenetét hozta nekünk, de a Sade-hoz készített 12 nagyméretű rajz születésekor, 1992-ben az egzisztencializmus már elég régen „passé" volt a számomra.
A Sade-rajzokat egyébként a müncheni matthes & Seitz kiadó publikálja a Sade-sorozatában. minden évben megjelentet egy-egy kötetet, más és más európai művész munkáival, arnulf rainertől mimmo Paladinóig és hermann nitsch-ig. Összesen tíz kötetben fog megjelenni a teljes marquis de Sade életmű első német kiadása. Tulajdonképpen hihetetlenül változatos és színes kép mutatkozik a tekintetben, hogy ki, mit, melyik szeletét választja ki leginkább ennek a különös, és egyébként korán sem csupán erotikus, vagy pláne perverz életműnek, amely rengeteg nagy filozofikus gondolatot tartalmaz, és valóban egy nagyon szélsőséges libertinus világba vezet. Tehát minden művész a maga módján kiragad ebből a kozmoszból egy részt, valamit, amit önmagához a legközelebb állónak tart, és majdnem azt mondhatnám, hogy amikor készen lesz a teljes sorozat, akkor ebből kialakul egy olyan összkép, amely talán az eddiginél hitelesebben öleli föl marquis de Sade egész életművét. mostanában jelenik meg az utolsó kötet.
H. I.:És te melyiket kaptad?
K. K.: A harmadikat, a Justine-t.
H. I.:És erről itthon miért nem tud senki?
K. K.: Nem is törekedtem rá, hogy nagyon tudjanak. Biztosan lehetett volna valami hírverést kavarni ezzel, de hát...
H. I.:Használtál egy szót Camus-vel kapcsolatban, ami egyfelől azért érdekes, mert, ha Camus már patetikus, az olyasmit is jelenthet, hogy túl vagyunk rajta, másrészt viszont éppen ez a szó, tehát a patetikus, összefüggésbe hozható a te munkáiddal is: az elmúlt hat év képeit nézve nálad egyrészt a pátosz - abszolút pozitív értelemben - és a teljesen efemer, mondjuk a szar egyetlen felületre, azonos képtérbe kerül. Tehát a két fogalom mint egy libikóka működik. A kérdés tehát az, hogy ez egy világszemlélet-e vajon, melyben a fehér, a fekete, a bíbor egyfelől, másfelől meg a mocsok, a szar állandóan billen ide-oda, vagy pedig ez megint valami segítség a nézőnek - és saját magadnak persze - a megközelítéshez vezető úton? Tehát hogy a két végletet fölajánlod a nézőnek...
K. K.: A fehérrel, feketével, bíborral festett munkákat tulajdonképpen abban a korszakban csináltam, amikor az egzisztencialistáktól, mármint Camus-től, Sartre-tól, heideggertől egy kicsit „elvándoroltam" a katolikus egzisztencializmus felé. megfogott és lebilincselt az, ahogyan nyíri Tamás interpretálta a filozófiatörténetet, s az érdeklődésem ennek az egésznek a rendkívül érzékeny szociális oldalára irányult, ami persze nem tévesztendő össze a tételes vallással való azonosulással, de tény, hogy mélyen foglalkoztatott az emberi megértésnek az a módja, amely alapvetően a keresztény-szociális tanok tartalma. De tulajdonképpen innen is elvándoroltam, mert valahogyan olyasféle ötvözetnek éreztem a perszonalisták igényét, hogy a forradalmat és a katolicizmust szintetizálják, olyan eklektikus gondolkodásmódnak ezt az egészet, amivel nem tudtam azonosulni. ami pedig a kérdés lényegét illeti, tehát a fény, a ragyogás és a szar kapcsolatát, ez valahogy úgy definiálható, ahogyan a nagy mestereknél is megjelenik, vagyis mint az eszményi szépség és a szenny egyidejű jelenvalóságát. Végeredményben ennek a két dolognak az alternatívája mint kontraszt benne kell, hogy legyen elvileg a művészetben. nem?
H. I.:De, csak azt nem tudom eldönteni, hogy abban a pillanatban, amikor ugye a történelemnek, a művészettörténetnek az éppen aktuális ideák és ideológiák szintjén vége van, akkor egy ilyen program, ami ugyan nekem igencsak rokonszenves, nem rémlik-e mégis rettentő romantikusnak, időszerűtlennek, konzervatívnak, ha úgy tetszik, mert, hogy ugye az egész világ arról szól, hogy vége az ideológiáknak, vége a kulturális történetnek. Más szempontból pedig arról, hogy teljesen átalakulnak a közvetítő eszközök, és pontosan az a fajta világlátás, ahol ez a dualitás, tehát a magasztosnak és az alantasnak a dualitása még működhetne, eltűnik, és a kultúra vagy egy átlagba zuhan, és a nivellálódásban kellene, hogy kifejeződjék mint valamiféle élet, vagy pedig a teljes és gátlástalan kaleidoszkópban, ami meg már követhetetlen. Ennek érvényében nem tűnsz saját magad számára is ködlovagnak?
K. K.: De igen. Ebben tényleg rengeteg korszerűtlen vonás van. Persze az egész részben levezethető abból, hogy az a nemzedék, amelyiknek én is tagja vagyok, és egyáltalán ez az ország félelmetes nehézségekkel küszködött mindig, így az elmaradás, vagy a lemaradás, tehát a központ és a régió problémáival is. mi mindig csak „régió" voltunk, ami tulajdonképpen rettentő izgalmas, szép és jó, meg hihetetlenül változatos is lehet, de könnyen együtt jár vagy valami ostoba és öntudatos maradisággal, vagy egy iszonyatos pánikkal, hogy nagyon gyorsan le kellene dolgozni a hátrányokat, és nagyon gyorsan föl kellene zárkózni. a gyors fölzárkózás igényével, a sietséggel kapcsolatban viszont minduntalan fölmerül az a kétség a magyar művészettel szemben, hogy a csatlakozás kényszere hiteltelen, vagy nem átélt, vagy nem valós eredményeket fog hozni. hát ez majd elválik.
H. I.:Na most visszatérve a kérdésre: ha meggondolod, hogy az avantgárdban tulajdonképpen mennyi romantikus vonást lehetett találni, és hogy a tudományos világképhez kapcsolódó művészet, amely abban bízott, hogy a tudomány és a művészet összetalálkozhat-összeforr-hat, milyen nagy csalódást okozott, az ember teljesen elbizonytalanodik. Volt egy korszak, amikor valóban iszonyatosan komoly dolgok születtek, mint mondjuk mondrian működése, vagy az egész Bauhaus, csodálatos korszak volt, amelyet az a hit és az a szintén romantikus látásmód táplált, hogy ezen a ponton meg lehet találni a közös nyelvet. az új helyzet - érzésem szerint - az, hogy a technikával, a tudománnyal szemben nagy mértékű bizalmatlanság alakult ki, mert az jó és rossz célra egyaránt fölhasználható, bár még senki sem készített róla statisztikát, hogy hány százalékban lett pozitív, vagy rossz ez a hatás, de olyan mérvű a technika és a tudomány hadiipari érdekeltsége, hogy nagyon nagy bizalmatlanság alakult ki, amely persze végeredményben szintén romantikus gesztusokhoz vezet..a A fejlődés, a progresszivitás, az evolúció fogalmai most enyhén szólva nem aktuálisak, és a kortárs művészetben például a konstruktivizmus háttérbe szorulása is ennek a következménye, mert a kortárs művészet nem hisz abban, hogy a tudomány egyértelmű, valós és matematikai tisztaságú válaszokat tud adni azokra a szellemi kérdésekre, amelyek többnyire metafizikai kérdések és a művészetet foglalkoztatják.
K. K.: Érzem persze, hogy abban is van valami romantikus gesztus, hogy - amint te mondtad - a dualitást, a magasztos és az alantas dualitását akarnám expresszív módon megragadni, és ez valóban nem trendi most. már csak azért sem, mert a kortárs művészet tendenciái tulajdonképpen elismerten olyanok, hogy a nagy szintézis megragadása már amúgy sem elképzelhető cél senki számára. Ezt én is belátom, teljesen tisztában vagyok vele. És nem remélhető már, hogy egy műbe, vagy akár életműbe, vagy egy korszakba bele lehet sűríteni mindent, hiszen mint tudjuk, a világ darabokra hullott szét. a kortárs képzőművészetnek valójában csak annyi az ambíciója, hogy a létből egy hiteles mozaikkockát elkapjon, és ezen a nagyon pici és hiteles részen keresztül próbáljon utalni az egészre. Vagy ebben a kicsi és hiteles részben megtalálja annak a reményét, hogy esetleg utalni tud az egészre, tükrözni tudja az egészet. mondjuk ebben az értelemben én sem próbálok ostoba és tényleg reménytelen reflexiókat a magam dolgaival fölvetni, tehát olyan illúziókat táplálni, hogy itt a teljességre való törekvésnek akár csak a kísérlete is szóba jöhet. másfelől viszont úgy hiszem, hogy van és kell is, hogy legyen a művészetben ilyen szándék: megkísérelni - szimbolikusan szólva -az egészet, a fényt és az árnyékot ábrázolni, ha mégoly reménytelen is.
