Beszéljünk akár a művészetről, akár a természetről, többnyire valamelyes sóvárgással vagy meghatottsággal, arra a lelkészre emlékeztetünk, aki Istenről beszél, távoli rokonságot sugallva. A vélekedés átkozott hatalma.
Kétségtelen, hogy Klimó képeit nem jellemzi az az átható hallgatagság, amely Mondrian képeinek sajátja, és az olyan tematika, elbeszélő jelleg is hiányzik belőlük, amilyennel mondjuk egy, Marat halálát ábrázoló festménynél találkozunk. Aki magyarazni kíván egy képet, feltételezett szubjektivitást tulajdonít neki, és ehhez azután még a sajátját is hozzáadja. Klimó művészetét nem lehet úgy élvezni, mint valami csemegét. Ez a művészet hamarabb ragad meg bennünket, érinti meg a recehártyánkat, mint ahogyan mi vagyunk képesek őt ésszel fölfogni. Talán költeményt lehetne írni Klimó egyik-másik képére, de még ez is nehéz. Én a műveiben költői-festői szuggeszciókat és sűritményeket látok. A költészet ugyanis nem csupán a költeménynek attributuma, hanem rejtett tulajdonsága minden létezőnek - horizontja az ember lelkében. Klimó képei az anyag megjelenési formáiról, a tér megkötő erejéről, rétegződésekről, feszültségekről, struktúrákról, határ-ellenállásról, színkeverékekről, színfátylakról, egyedi formákról és jelekről szólnak. Az anyag folyamat, ahogyan a sugárzás is - nem erő és anyag kettőssége -, nem valami ellentétesen megmerevedett dolog, hanem anyag és energia egyben, ahogyan a kínaiak régen sejtették. Minden változás, és nem véletlen, hogy az emberiség legrégibb könyvének a címe: A változás könyve. Az intellektuális gőg kora lejárt, Klimó Károlytól meg igazán távol áll a nagyzolás, ő nem afféle Lenbach vagy Stuck. Az ő leleményessége, az ő képei nem törnek uralomra. Az intelligenciája fölül múlja számos entellektüelét a környezetemben. Bizonyára tapasztalta is az emberek szeretetét. A képei megőrzik a titkukat, az egyszerűségüket, az eredeti erejüket és tartásukat, amikor feléjük fordulunk. Biztosan szükséges ez a közlekedés mű és néző között ahhoz, hogy egy ismertető jelet sikerültnek lehessen mondani. Igaz, hogy manapság az emberek ugyanolyan közömbösen zarándokolnak el egy zenés darabhoz, mint egy Van Gogh kiállításra vagy a Dokumentára. Klimó soha nem dolgozik csinnadrattával.
Otthon van egy kis, papírra festett képem Klimótól: különös erővel hat az érzékekre ez a szinte absztrakt meditáció, amelyet Keserű szívnek kereszteltem el. Különböző helyeken függött már lakásban, egy időre el is dugtam: rám meredt, és én nem tudtam bemenni a szobába. Ez a kép az életet megérintő gesztus is. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, elmenni mellette, ez ugyanolyan elképzelhetetlen a számomra, mint az, hogy egy Bartók vonósnégyest hallgatva újságot olvassak. Más Klimó-képek olyanok, hogy az ember odaálIítja őket magának, mint egy virágcserepet, gondoljunk csak Dürer Melankólia című művére vagy Cézanne csendéleteire. Mert tartásuk van, tengelyük, élet rejlik bennük. Mit is jelent voltaképpen: megtanulni látni? Szerintem azt, hogy az ember alázatra neveli magát a valósággal szemben, a mozgással szemben, a rezgésekkel szemben (a zene az élet gyújtópontja, az egyszeregy) és áhítatra a dolgok szép rejtélyeivel szemben. Az emberek maguk a javak mindaddig, amíg tönkre nem teszi őket a félelem az élettől. Kevés embert ismerek, aki annyira mentes lenne mindenféle bigottériától, mint Klimó Károly. Nem mondhatni rá, hogy kétségbeesett sikerember, inkább szkeptikus lelkesedő.
Precíz, csendes, éber és bátor alkata csodálatosan, kijózanítóan egészséges. Melegszívű és nagylelkű ember, de bizonyos tekintetben komor is tud lenni.
Egy mester munkásságát nem csupán mély emberiesség kíséri, hanem különféle pompa is. Klimó egyik-másik képéről úgy érzem, mintha távfűtés módjára melegítené a szívet. Klimó nem az ellentmondás megszállottja. Az olyan fanatikusok csak rombolnak, amit tesznek, csak szájalás. Őbennük nincs mágnes, ők ellenségesek, elutasítóak és banálisak. Klimó Károlyban van mágnes. Képei nem ártalmatlanok az egyszerű dekorativitást értve ez alatt, de emlékművek sem kívánnak lenni. Jól meg kell őket nézni, letapogatni, ami érezhető bennük, s akkor magukkal ragadják az embert.
Axel Matthes
író, München
