Napjainkban, az új század első évtizedében a kultúra, és azon belül a művészettörténet vonatkozásában forradalmi átalakulás korát éljük. Eközben a már sokszor holttá nyilvánított festészet új utakat keres látszólagos kifáradás és megújhodás között, és ez idő szerint új diadalait ünnepli például az úgynevezett lipcsei iskola kapcsán. Klimó Károly kezdettől fogva hitet tesz a festészet, mint az átalakulással felmerülő problémák kifejezésre juttatásának művészi eszköze mellett.
Nagy élettapasztalatot tételez fel az, ha valaki ennyire felelősségteljesen és a múló divatoktól függetlenül dolgozik, hogy a művészet történelmileg megnövekedett igényeinek tegyen eleget. „mai művészet annyi, mint mai élet. a kor problémáinak feldolgozása." - mondta Emilio Vedova, az olasz festészet „nagy öregje", akinek művészetfelfogása kétségtelen szellemi rokonságban áll Klimóéval. Ezért akár vezérmotívumnak is tekinthetjük az idézetet Klimó munkásságáról szólva, amelyet egyrészt az anyag és az alkotó gesztus között nap mint nap újrakezdett párbeszéd féktelen vágya jellemez, másrészt az, hogy a festés - kandinszkiji értelemben vett - „belső szükséglete" motiválja. az egzisztenciális érzékenység révén válik a festészete olyan médiummá, amely az egyénnek a sokféle veszélytől fenyegetett világban élő ember helyzetével foglalkozó gondolatait fejezi ki képekben.
Ez a termékeny párbeszéd többnyire a műtermi magányban folyik, mégsem, egyáltalán nem távol és elszakadva az élettől, hanem a legszorosabb érintkezésben a jelen valóságával. Klimó hosszú éveken át volt a növendékei körében nagyra becsült tanár és a velük való kapcsolatteremtés mestere a Képzőművészeti Egyetemen, de emellett hazájának társadalomkritikailag mindenkor elkötelezett kortársa is. a művészi munka, a növendékekkel folytatott viták vagy a hazai viszonyok bírálata - mind annak az eredménye, hogy megérti az egyes ember szubjektív felelősségét mint művész, mint pedagógus és mint nagykorú polgár egyaránt. Így lesz Klimó minden tette észszerű, tudatos döntés - a művészetben is. művészetének érzékisége, szenvedélyes, ám mindenkor átgondolt gesztusa pontosan a valóság ismeretéből és a szociális gondolkodásból ered. a varázslat képzelőerejének köszönhetően jön létre.
Klimó munkáit gyakran hozzák kapcsolatba az informel alkotásaival. E műveknek pedig édeskevés közük van a lelki automatizmus formáihoz, szándékosan távol állnak az informel gesztus tetszőlegességétől. ami látszólag spontán gesztusfestészet, valójában ritkán a véletlen műve; többnyire átgondolt és pontosan kiszámított. még a hirtelen lendülő lépést is elterelő gondolat fékezi le, hogy a spontán mozdulatból tapogatózó, de biztosan kiérlelt forma legyen. ami itt csodálatraméltó, az a látás és a láttatás változatossága, valamint a merészség, amellyel egymástól elütő részekből egységes egészet alkot, máshol pedig az egységest részekre szedi, a perspektívát megváltoztatja, a látószöget új beállításba helyezi, és ezzel a gondolkodásnak új irányt szab.
Klimó számára az informellel való találkozás során nem a stiláris hatás volt jelentős, hanem annak a felismerése, hogy mit jelent a szín mint anyag, amely lényeges szerepet játszhat a képalkotásban. Klimó képeit a szín anyagszerűsége élteti, s a grafikai koordinátarendszerben elhelyezett szín nagy belső dinamikájából feszültséggel teli erőtér jön létre. Bizonyára Klimóval is az történik a festés aktusa során, amit Emil Schumacher, az informel német mestere így fogalmazott meg: „a színek formát öltenek, a jelek színt kívánnak - rájuk hagyatkozom, s így jutok a képemhez." Klimónak ehhez számtalan lehetőség áll a rendelkezésére, a szín testes anyagszerűségétől az illékony transzparenciáig; átvitt értelemben úgy is mondhatnánk: a gravitációs erőtől a szellemi energiáig.
Festéstechnikájának egyik sajátossága az, amit Germano Celan felülethullámzásnak nevezett. Ezen azt érti, hogy a tömörség a színfelhordással változik; vagyis helyenként olyan sűrű a festék, hogy valósággal vakolatnak hat, máshol pedig folyékony és áttetsző. a színhasználathoz fűződő feszült viszony révén teremt a művész azonosságot olyan, ellentétes fogalmak között, mint teljesség és üresség, zártság és nyitottság, belül és kívül. hasonlóan ellentétes fogalmakkal jellemezhető a legjobban képi megoldásainak alkotó gazdagsága: erőteljes és meditatív, konstruktív és expresszív, földi és kozmikus - és mindez meghökkentő összefonódásokkal és egyidejűségekkel. minél bonyolultabb a kép felépítése, és minél szorosabban szövődnek egymásba a különböző rétegek, annál erősebb ellentmondásban áll az elkészült mű asszociatív látásmódunkkal, amely rendszerint arra törekszik, hogy valamilyen, elraktározott analógiát hívjon elő emlékezetünkből.
Klimó, a festő képekben gondolkodik. a festés folyamata során mintha az ötletek tobzódó tömkelegének megszelídítését mérlegelné. Gyakran elégedetlen az első eredménnyel, ezért átfesti a képet újra és újra; régieket is, ha formailag még kapcsolatban vannak azzal, amelyen éppen dolgozik. mindig egyszerre több művel foglalkozik, amelyek egymást termékenyítik meg, és sok esetben összefüggő komplexumhoz vezetnek.
Klimó művészi elve a belső világ archeológiájából indul ki. a képei nem ritkán a történelem előtti idők festőinek archaikus rajzaira emlékeztetnek, főként azok, amelyeken figurális elemek sejlenek föl homályosan. Ezek olyan jelbeszédet idéznek, amely - ahogyan régen, ma is - mindannyiunk tudatának mélyén rejtőzik. más művei látszólag tájra utalnak, ám a tudatos tájképfestéstől igen távol állnak. azok a rajzi elemek ugyanis, amelyek tájkép-asszociációkat idézhetnének elő, mint a látóhatár vonala és más hasonlók, semmiféle ábrázolási funkciót nem töltenek be.
Klimó festészete nem a látvány másolását és nem az ábrázolást szolgálja. a művész érzelmi állapotát jeleníti meg és az érzékenységével együtt járó nyitottságát; teljesen személyes viszonyát a valósághoz és a művészethez. a nyitottság alapja annak a fölismerése, hogy nincs egyértelmű valóság, nincs kétségbevonhatatlan és örökérvényű igazság, ahogyan azt csábító ideológiák velünk elhitetni akarják - és ebből a magyar Klimó Károlynak a szükségesnél többet kellett elszenvednie. a józan tudósok is kénytelenek tudomásul venni, hogy a legtámadhatatlanabb fölismerés is csak egy következő fölismerésig tarthat igényt az érvényességre. Klimó a korlátozott érvényességnek ezt a bizonytalanságát mint munkájának kiindulási alapját fogadta el, és egyben a szabadság egyik formájának tekinti. Szabadságon azt értve, ami mindenkor megengedi a változatosságot a képi önkifejezésben, és aminek folytán a képei előtérbe helyezett üzenetekkel való visszaélés helyett olyan szellemi övezetekké válnak, amelyekben egyaránt helyet kap a megélt és az átformált vagy elképzelt valóság.
A festészetnek ezzel a fölfogásával és gyakorlatával Klimó természetesen nem áll a művészettörténet légüres terében. munkáinak éppen úgy előzményeként említhető Paul Klee „lelki improvizációja", mint a CoBra művészcsoport „intellektuális vitalitása" vagy az Emil Schumacher nevéhez fűződő „lelkiállapot-feljegyzések". De a jelenkori művészetben is kínálkoznak párhuzamok, ilyen például Jürgen Partenheimer vagy Paco Knöller festészete a mai német művészetben. az előbb említett, 1945 és 1951 között működött CoBra nemzetközi művészcsoport a saját tevékenységét úgy határozta meg, mint „a forradalmi változás korszakának művészetét" és mint választ a szerinte pusztuló világra. a bevezetőben mondottakat ismételve, ma újra forradalmi változás korát éljük, és egy „világ" - nevezetesen a kommunista diktatúrák világa Európa keleti felében - valóban elpusztult. Klimó képei ékesszóló tanúvallomások erről a történelmi folyamatról, dokumentumok, amelyek egy egész művésznemzedék ideológiával kisiklatott életpályájának nyomait őrzik, érzékeny följegyzések hajlíthatatlan élni akarásukról és kiolthatatlan reményeikről. lenyűgözően bizonyítják, hogy milyen csodálatos erőket szabadít föl az emberi és művészi érzékenység. adornótól származik a következő mondat: „Csak azoknak a műveknek van létjogosultságuk, amelyek elkötelezettséget fejeznek ki". Elkötelezettségen itt nem elsősorban politikai hozzáállást értve, a szó az életben tanúsított magatartás és a művészet lehető legnagyobb fokú egybeesését jelöli. És ez foglalkoztatta Klimót mindig is. a művészetet nem az élethez szükséges eszköznek tekinteni, hanem a lét eszközének, ami nem kevesebbet jelent, mint a szellemi túlélés eszközét.
Alexander Tolnay,
a Neuer Berliner Kunstverein igazgatója
